Meglátogattam „Vidaråsen Village”-t, amely fogyatékkal élő emberek munka és lakóközössége, kb. 100 km-re Oslótól délre. A közösség a Camphill közösségek szervezetébe tartozik, amelyek először 1966-ban kezdték meg tevékenységüket Norvégiában. Látogatásom előtt nem sokat tudtam a Camphill közösségekről vagy teóriáról, nem is annak tanulmányozása, hanem a fogyatékossággal élő fiatalok önálló életvitelének kialakítása foglalkoztatott úgyis, mint a Williams szindrómás betegséggel élők szervezetének önkéntes támogatóját és tanácsadóját és úgyis, mint érintett szülőt.

Mi is az a Camphill Közösség? 

Dr. Karl König, a Camphill Közösségek alapítójának célja az volt, hogy az élet lelki és gyakorlati aspektusaiból egységes oktatási, ökológiai és terápiás rendszert alkosson.

A Camphill Közösségek lehetőségeket biztosítanak a tanulási nehézségekkel, mentális, egészségügyi problémákkal és egyéb speciális ellátási igénnyel élő gyermekek, fiatalok és felnőttek számára élni, tanulni és dolgozni másokkal együtt, a kölcsönös tisztelet és az egyenlőség légkörében.

Tipikus norvég Camphill Közösség látképe 

Emellett hívei a föld és a körülöttük lévő környezet védelmének, az organikus és biodinamikus elveket követik a kertjeikkel és a gazdaságaikkal, az újrahasznosítással, a környezetbarát termékek előállításával és egyes szolgáltatások kínálatával.

Ebből az elméletből kiindulva az ezredfordulón a világon már 120 Camphill Intézet és további 430 azonos elvi alapokon működő gyógyító központ és intézmény működött, amelyek a fogyatékos vagy beilleszkedési zavarokkal küzdő gyermekeket teljes személyiségük fejlődésére koncentrálva próbálja meg visszavezetni a társadalomba.

A Camphill Közösségek térhódításának és sikereinek titka az egyedi szükségleteken alapuló orvosi kezelés, a ritmusos, rendszeres napi élet és a családias, szeretetteljes gondoskodás és környezet.

A Camphill Közösségek térhódítása Norvégiában 

A norvég fogyatékos ellátás alapelvei közel álltak a Camphill Közösségek alapelveihez, amelynek kiinduló pontja az, hogy valamennyi emberi lény alapvető szükségletei azonosak, függetlenül attól, hogy segítségre szorulnak e vagy sem. 

A norvégiai Camphill Közösség szerint a szükségletek kielégítésének alapja a személyes szabadság, amelyhez olyan társadalmi élet kell, amiben mindenki egyenlő és olyan gazdaság, amely testvéri módon gondozza azokat, akiknek arra szükségük van. Utunk során mi is megtapasztaltuk, hogy általában a Norvégok hisznek ezekben az elvekben, és láthatóan ezek szerint alakítják társadalmi berendezkedésüket. 

A Camphill Közösségekben több egymástól különálló családi házban élnek a lakók. Azért használják a Camphillekre a közösség fogalmát, mert minden egyes ház, olyan emberek közössége, akik önként vállalták életük fő feladatául a sérült gyerekek és felnőttek gyógyítását és nevelését.

A sérültek mindennapjaikban különböző hasznos tevékenységeket sajátítanak el, és az elsajátított, megtanult tevékenységeket, itt naponta gyakorolják, együtt dolgozva másokkal a kölcsönös tisztelet és az egyenlőség légkörében. Piacképes termékeket állítanak elő vagy termelnek meg, ilyenek pl.: tej, sajt, pékáruk, lekvár, biodinamikusan termelt gyümölcsök és zöldségek, gyógynövényekből készült krémek, vagy gyapjúból készült papucsok, mellények, fából készült ajándéktárgyak és díszgyertyák.

Ebben a csodálatosan megtervezett és létrehozott rendszerben biztosított az a folyamatosság, amelyre egy sérült embernek szüksége van – a gyermekkortól az öregkor végéig. Életüket hasznosan, boldogan, mindennapjaiknak értelmet adva tölthetik el.

Norvégiában 7 Camphill falut/közösséget alapítottak és működtetnek, amelyek közül a legnagyobb és a legrégebben alapított közösség Vidaråsen Village.

Milyen az élet Vidaråsen Village-ben? 

Vidaråsen Village közösségi életének alapja is az antropozófus orvoslás (megalapítói Rudolf Steiner és Dr. Ita Wegman). Ezen az elven az első Klinikai Terápiás Intézetet 1921-ben Svájcban, Arlesheimben jött létre, amely a mai napig működik, immár Ita Wegman Institut néven.

A szociális terápiás szándék az, hogy valamennyi ember lehetőséget kapjon arra, hogy dolgozzon, annak ellenére, hogy fizikai és mentális korlátai vannak. Vidaråsen Village Andebu falu közelében helyezkedik el, ahol 50 fiatal és idősebb fogyatékossággal élő él együtt a munkavállalókkal és családtagjaikkal. 

A Vidaråsen Village-ben élőknek szükségük van munka és más rendszeres tevékenység végzésére, amely csendes környezetben szintjüknek megfelelő elfoglaltságot biztosít. A környezet és a szeretetteljes, egyenrangú támogató ellátás lehetővé teszi a különböző pozitív élmények átélését.A végezhető munkák változatosabbá tétele érdekében megépült egy gyógynövény kert, csatolt műhelyek és egy 300 négyzetméteres üvegház, hogy az ott élők közül többen konyhakerti növényeket termesszenek, és előkészítsék a gyógynövények csírázását.

 A gyógynövényeket feldolgozzák, és az elkészült termékeket csinos csomagokba csomagolják, majd saját, de más boltokban is értékesítik. A műhelyben helyet kapott egy kis üzem a gyógynövények feldolgozására, úgymint fürdő tej, sampon, masszázsolaj, köhögés elleni szirup, stb.

Az állatok ellátása is elfoglaltságot biztosít, amihez megépítették a hatalmas istállót lovak, tehenek, birkák és egyéb apró háziállatok elhelyezésére. A tehenek ellátják a közösséget tejjel, vajjal, egyéb tejtermékekkel, sajttal, sokfajta munkát adva a lakóknak.

Vidaråsen Village-nek saját tejfeldolgozója, péksége, mosodája és néhány kézműves műhelye is van, pl. nemezelője és szövödéje. A műhelyekben készült tárgyak hasznosak, természetes anyagokból és természetvédelmi technológiákkal, jó tervezők alkalmazásával készülnek. A munkahelyek rotációsan változnak idővel, így sokféle tevékenység teszi változatossá az életüket.  A segítő munkatársak minden nap leülnek megbeszélni a történteket és a további teendőket. A munka jókedvűen és vidáman megy, az igyekezet többnyire nagy. Az eredmény sikerélmény, ha nem sikerül valami, akkor azon gondolkodnak, hogy hogyan lehetne jobban csinálni. 

A munkában megfáradtak a presszóban ihatnak valamit, vagy a lovas kocsival közlekedhetnek a falu helyszínei között.

A falu állami támogatást kap a működési költségeinek fedezetére, de valamennyi beruházását, új épületeit adományokból és támogatásokból valósítja meg. A lakóknak is hozzá kell járulniuk az ellátásukhoz, amit általában a saját állami ellátásukból fedeznek. Különféle ellátást lehet igénybe venni, a 24 órás felügyelettől a saját berendezésű önálló lakásig. A közösség néhány lakója saját családjával, feleségével, férjével, gyermekeivel (akik általában nem sérültek) él a saját házában. 

Megérkezésemkor a falu vezetője fogadott, aki angol volt, de hosszú évek óta dolgozik Vidaråsen Village-ben, de többen külföldi állampolgárok az önkéntes segítők és alkalmazottak közül is. Több emberrel megismertetett és nagyon szerényen, logikusan és egyszerűen beszélt az életükről. A Közösség minden részébe elvittek, mindent megnézhettem. Látogatásom alatt nekem is volt személyes segítőm, egy Williams szindrómás fiatal lány, Mary ejtsd: Mari). Tökéletesen megértettük egymást, jól beszélt angolul. Mary büszkén mutatta meg a lakását, ami egy nagyobb ház kisebb apartmanja. A nappalinak használt helyiségben felszolgálta a kávét és beszélt a családjáról, a volt barátjáról és a munkájáról.

A ház vezetői, többnyire egy férfi és egy nő felelősek a lakókért. Ők segítik a lakókat az önálló életvitelben olyan szempontból, amilyenre a lakóknak szüksége van (egészségügyi, ellátási, házvezetési, stb.). Szorosan együttműködnek a munkahelyek vezetőivel és a többi segítővel, programszervezővel.

Rendszeres és eseti sport illetve szabadidős programokat is szerveznek a lakóknak, ami sok örömet ad a közösségben élőknek.

Saját napi „újságot” adnak ki, amiben a programok benne vannak, de az egyéni sikerek és érdekesebb események is szerepelnek.

(lásd: http://vidarasen.camphill.no/fileadmin/vidarasen/Nytt_fra_posten/9.10.15.pdf) 

De nemcsak a fogyatékkal élők széles körű és korszerű ellátásával találkoztam. Láttam és éreztem egész idő alatt a másik elfogadását és megbecsülését, a másik munkájának tiszteletét is. Ez része a normális, mindennapi munkavégzésnek. Nekem ez nagyon tetszett!

Láttam a hétköznapok egyenjogúságát is, például akkor, amikor rám, egy távoli civil szervezet képviselőjére sok időt fordítottak, és  elvittek busszal a vasútállomástól és vissza. És láttam akkor, amikor segítőkészen tájékoztattak az életükről, a munkájukról. És tapasztaltam akkor, amikor az egyik házban leültettek egy nagy asztalhoz a legsúlyosabb sérültekkel - ahol mindenki együtt evett, a gondozók, a falu titkára, és aki éppen ott dolgozott -, hogy a tolerancia és a jog csendes és hétköznapi, minden apró cselekedetben benne van. Nem kell róla beszélni sem, olyan magától értetődő. Még a legsúlyosabb sérültek jogai sincsenek elmaszatolva, vagy éppen kihangsúlyozva, hanem csak érvényesülnek és kész! 

Vidaråsen Village-ben tudtam meg, hogy Magyarországon is vannak Camphill közösségek, elsősorban autista gyermekek ellátására. Nagyon szép dolgokat látok a weboldalukon, de sajnos azt is látom, hogy már meg is szűnt az egyik intézményük, több éves működés után. Vajon megkapták azt a volt lakók, ami jár mindenkinek, akár sérült, akár nem? 

És most Copy and Paste otthon? 

Mikor eljöttem, úgy búcsúztam, hogy gondolkodnom kell a további teendőkön otthon. Sok benyomás ért, amiket fel kell még dolgoznom, de nagyon nagyra becsülöm azt a munkát, amit Vidaråsen Village-ben végeznek. 

Nem tudom felfedezni a magyarországi fogyatékossággal kapcsolatos stratégia fejlesztés csapásirányát, mert azt remélem, hogy azok a csapások, amik a fogyatékkal élőket érték (pl. a rokkantnyugdíjak és egyéb járandóságok elvételével) nem lehet az az irány, amerre haladni akarnak a döntéshozók. Igaz, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a világon a szakemberek, az érintett családok és a civilek keresik a megoldásokat. Ha ők nem dolgoznak a szociális változások elérésén, akkor a fogyatékosokkal szemben tapasztalt „jó esetben” közöny, vagy passzivitás ellenségességbe fordul a társadalomban. 

Borzalmas eseményekből tudjuk, hogy Norvégiában sem érvényesül mindig az elfogadás és az egyenjogúság alapelve. De a társadalom meg tudta mutatni akkor is, hogy merre halad. Nem arra, amerre a szélsőségek! 

Engem, aki sokat hallottam a ritka betegségekkel és fogyatékossággal küszködők problémáiról, mindig meglep az az érdektelenség, ami még a társadalmilag érzékeny emberekre is kiül, ha a sérültek vagy a fogyatékkal élők kerülnek szóba. Ha személyesen találkoznak sérült emberrel, akkor félrenéznek. Ha segíteni akarnak, akkor zavarban vannak, esetenként túlreagálják az együttérzést. A rosszabb esetekről említést sem teszek. Nyugat Európában járva ezt már nem tapasztaltam, előzékenyen és valahogy normálisan kezelték a sérülteket. 

Egy útitársunkkal beszélgettünk erről a témáról és ő azt mondta, hogy ő nem felelős azért, mert nem tekintik egyenjogúnak a sérülteket a társadalomban. De elgondolkodva ezen úgy vélem, hogy nem jogi értelemben, de mindenki egy kicsit felelős. Mindenki, aki félrenéz, aki unja a problémáikat, aki érzéketlen, aki nem adja meg az egyenjogúságot a hétköznapokban, és nem szolidáris a rászorulókkal. A felelősségünk tudatában mindannyian sokat tehetünk a fogyatékkal élők jobb „köz” érzetéért, közérzetéért és biztonságosabb aktív életéért.