Ha a rendőr nem bízik a polgárban, a polgár sem bízik a rendőrben. Ha a rendőr munkája során csak az elvont jogszabályoknak és feletteseinek akar megfelelni, nem pedig a közösség tagjainak, akiket elméletileg szolgál, akkor nem csoda, ha egyre nő a szakadék közöttük. Ha nincsenek jó tapasztalataink a másikkal – mindegy, hogy rendőrről, orvosról, vagy bármely másik társadalmi csoport tagjáról van szó – nem meglepő, ha kerüljük egymást. Nem szívesen teszünk feljelentést, nem szívesen tanúskodunk, és ha már muszáj kommunikálnunk, igyekszünk szűkszavúak maradni. Ha pedig egy olyan csoport tagjai vagyunk (pl.: romák, melegek, fogyatékkal élők), akiknek az élet más területein is sokszor elutasítással, megvetéssel kell szembesülniük – még nehezebben fogunk a rendőrséghez fordulni. Hiszen éppen azért fenyegettek vagy vertek meg minket, firkálták össze a házunk falát, vagy rongálták meg a biciklinket, amiért az adott csoporthoz tartozunk. De érdeke-e egyáltalán a rendőrségnek, hogy a gyűlölet bűncselekmények áldozatainak esetei ne csak szimpla garázdaságként vagy testi sértésként kerüljenek kivizsgálásra, és akar-e egyáltalán bizalmat és együttműködést a rendőrség a polgárok oldaláról?

Az Ebony Afrikai Egyesület által szervezett gyűlölet bűncselekményekkel foglalkozó kerekasztal beszélgetésen szerencsére egy asztalnál ültek a téma szakértői, civilek, a rendőrség és a minisztérium képviselői is. A beszélgetés meglehetősen provokatívan indult. Krémer Ferenc, szociológus előadásában felvetette, hogy partneri együttműködés és a rendőrség struktúrájának demokratikus átszervezése nélkül nem lehet igazán hatékony és a polgárok érdekeinek megfelelően működő a rendőrség. Azt a hierarchikus rendszert, ami ma is jellemzi a rendőrséget, még a sztálini Szovjetunióból importáltuk az 50-es években. Lényegében érdemi változás azóta sem történt, hiszen – az ehhez elengedhetetlen politikai akarat – minden kormányzat alatt hiányzott. Így a rendőrök magatartását ma is főként a hierarchia elvárásai motiválják.

Azonban számos olyan konfliktus, érdek, nehézség adódik a polgárok életében, amire aligha lehet jól reagálni csupán a jogszabályok és a szervezet belső elvárásainak ismeretei alapján. Nem árt, ha a rendőr jól tud kommunikálni a közösség tagjaival, ismeri őket, és gyakran beszélget velük olyan témákról, amik foglalkoztatják őket. Ez azonban jelenleg - bár vannak nagyon innovatív kommunikációs és érzékenyítő képzések a rendőrök oktatásában és továbbképzésében – nem jelent prioritást a szervezet munkájában.  Pedig: „Nincsen partnerség ott, ahol hierarchia uralkodik, ahol az egyik résztvevő fél feljebb valónak érzi magát a másiknál” – állította Krémer. A hatalmi pozícióból kommunikáló rendőrrel pedig ugyanúgy nehéz őszintén és bizalommal beszélni, mint a tekintélyelvű orvossal vagy tanárral. Ha erőből lenyomnak minket, akkor általában kevésbé tesszük szóvá a sérelmeinket, nehezebben kérdezünk, ellenvéleményünket pedig gyakran inkább elhallgatjuk. Ez nem csupán a polgár számára jelent problémát, hanem a rendőrnek is – hiszen így sokkal kevesebb infót tudhat meg mindarról, ami fontos lenne a munkájához.

Nagygyőr Csilla alezredes, a gyűlölet bűncselekmények szakvonalának országos koordinátora úgy látja, hogy a gyűlölet bűncselekménnyel kapcsolatos nyomozás sokkal összetettebb, és sokkal komplexebb munkát igényel az esetet vizsgáló munkatárs részéről. Hiszen itt nem csak az számít, hogy mi is történt fizikálisan, hanem az is, hogy mi lehetett a tettes indítéka.

Gyűlölet bűncselekmény elkövetésekor ugyanis nem konkrétan az adott személlyel kapcsolatos ellenérzések a meghatározóak, hanem az áldozat csoportjára vonatkozó gyűlölet. Tehát nem mindegy, hogy Pistit azért verik meg, mert idegesítő vicceket mesél, provokál, és sérteget (Pistisége miatt), hanem csupán azért, mert történetesen roma, meleg, vagy fogyatékkal élő. Az utóbbi esetben ugyanis súlyosabb következményekkel számolhat a tettes. Ezeknek a motivációknak az átlátása nem egyszerű feladat.

Mindezek alapján felmerülhet bennünk, hogy az esetek nem megfelelő feltérképezéséből adódóan sokkal egyszerűbb leminősíteni azokat, és egyszerű garázdaságként, vagy testi sértésként kezelni. Mivel a rendőröknél sem ismeretlen a túlterheltség – hasonlóan más szakmai képviselőihez – érthető emberi reakció, hogy az eseteket gyakran nem megfelelően minősítik, és csupán keveset kezelnek valóban gyűlölet bűncselekményként.

A plusz munkát esetleg érdemes lenne vállalni, ha ezt a rendszer és a vezetőség díjazná. Azonban a bűnügyi statisztikák növelését – főleg egy olyan érzékeny területen, mint a gyűlölet bűncselekmények köre – nem motiválja a rendszer. Bár egy olyan bűncselekmény típusnál, ahol világszinten nagyon magas a látencia szintje – tehát az esetek nagy részére nem derül fény – érdemes lehet a „sötét foltok felderítését”, azaz a gyűlölet bűncselekmények gyűlölet bűncselekményként való kezelését motiválnia a rendszernek.

Svédországban, például, a nők elleni erőszak kapcsán – amely területen szintén alacsony a felderítettség – a rendőrség olyan rendszert alakított ki, amely motiválta a rendőröket az esetek regisztrálására és vizsgálatára – tudtuk meg Dombos Tamástól, a Háttér munkatársától, a Gyűlölet-bűncselekmények Elleni Munkacsoport tagjától. Dombos ugyanakkor jó gyakorlatokat is bemutatott a hazai civil szféra és a rendőrség együttműködésére vonatkozóan. Igaz, ezeket kivétel nélkül civil szervezetek kezdeményezték, és mind a képzések, esettanulmányozások, egyeztetések és javaslattételek szintjén maradtak.

A Munkacsoport szervezetei számos esetben nyújtottak már segítséget mind a sértettek, mind az eljárást folytató rendőrök számára. Dombos szerint fontos megkülönböztetni kétfajta civil szerepet a rendőrséggel való kapcsolatban. Egyrészről lehet vállalni a nyílt kritikai és jogvédői hozzáállást, másrészt a diszkrétebb tanácsadói szerepet. A kettő konfliktusban állhat egymással, hiszen aki nyíltan kritizálja egy szervezet működését, annak a tanácsait sokkal kevésbé fogja az kikérni, illetve elfogadni.

Azoknál az eseteknél, ahol a feljelentés és a nyomozás lefolytatása során az áldozatnak van kompetens segítője, szép eredményeket lehet elérni. Ugyanakkor „nem lehet minden sértett mellé jogvédőt állítani” – mondta Dombos. Ezért fontos, hogy a rendszer maga is nyitottabban, partneri módon tudjon hozzáállni az áldozatok ügyéhez. Továbbá az érintettekkel kapcsolatban lévő szervezeteknek is fontos szerepük van az elszenvedők támogatásában. Ugyanis, ahogy a legtöbben nem megyünk szívesen orvosi vizsgálatra, inkább elkerüljük a konfliktusokat, a sérülékeny csoportok tagjai sem szívesen emelnek szót, ha erőszak éri őket az identitásuk miatt. Ehhez azonban elengedhetetlen a közösségszervezés – állította Krémer.

Ahhoz, hogy valaki a rendőrséghez forduljon, fontos, hogy tisztában legyen a jogaival. Higgyen abban, hogy áldozatként kiállni nem lúzerség, hanem igenis vagány lépés – aminek lehet méltó eredménye egy jogállamban.

Az írás az Ebony által megvalósított Összefogás a gyűlöletcselekmények ellen projekt keretében megrendezett negyedik kerekasztal-beszélgetésen elmondottak, és az azok alapján felvetődő gondolatok alapján készült.