Az NCTA ösztöndíj-pályázatának köszönhetően két évvel ezelőtt már három hónapot töltöttem Osloban, ezért kifejezetten nagy öröm volt visszatérni a DemNet által szervezett három napos tanulmányútra. Ez alkalommal a Bárányfelhő Alapítványt képviseltem, amely a NANE szakmai segítségével bántalmazott nők (elsősorban anyák) számára indított támogató „erő” csoportokat.

Magyarországon.
Mintha lenne a civilségben valami különös.
Civil egyenlő különc.
A különcök pedig kevesen vannak, furcsák és ferde szemmel szokás rájuk nézni.
Magyarországon.
Norvégiában nem.
Norvégiában a lakosság 79%-a tagja legalább egy civil szervezetnek.
Norvégiában a lakosság 64%-a vett részt valamilyen önkéntes munkában az elmúlt 12 hónapban.
És nincs bennük semmi különös.

Meglátogattam „Vidaråsen Village”-t, amely fogyatékkal élő emberek munka és lakóközössége, kb. 100 km-re Oslótól délre. A közösség a Camphill közösségek szervezetébe tartozik, amelyek először 1966-ban kezdték meg tevékenységüket Norvégiában. Látogatásom előtt nem sokat tudtam a Camphill közösségekről vagy teóriáról, nem is annak tanulmányozása, hanem a fogyatékossággal élő fiatalok önálló életvitelének kialakítása foglalkoztatott úgyis, mint a Williams szindrómás betegséggel élők szervezetének önkéntes támogatóját és tanácsadóját és úgyis, mint érintett szülőt.

A norvég tanulmány utunk első szakmai állomása a LLH nevű norvég LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transz, queer) szervezet volt, mely számomra különösen nagy jelentőséggel bírt, hiszen magam is LMBTQ emberekkel foglalkozom itthon, azon belül is az érintett csoportok konfliktusainak kezelésével, mediációval. A belvárosban fogadtak minket egy, az északiakra jellemző stílusos, de mégis egyszerű belsővel rendelkező irodában, ahol többünk azonnal megjegyezte, hogy ilyen környezetben mi is nagyon szívesen dolgoznánk. Nagy szeretettel fogadtak bennünket, és bár szép számmal érkeztünk, ez számukra egyáltalán nem okozott problémát. Hilde Arntsen, egy huszas évei végén járó hölgy - aki amúgy maga is érintett - egy közérthető és kifejezetten érdekfeszítő prezentációt tartott az LLH egyik fő projektjéről, a Pink Competency programról.

A Lóczy Lajos Egyesület képviseletében vettem részt a norvégiai tanulmányúton. Egyesületünk a norvég pályázatot egy olyan projekttel nyerte meg, aminek során a Balaton környékét fogyatékkal élők szempontjából jártuk be, és térképeztük fel. Kerekes székesek, látássérültek, és autisták számára szervezünk történelmi-és tájismereti túrákat a Balaton körül. Készült egy kiadványunk is, akadálymentes éttermekről és látnivalókról. Kialakítottunk egy tapintható őslénytani múzeumot is. Norvégiában az akadálymentesítés, ahogy tapasztaltam, nem kuriózum, hanem magától értetődően mindenütt megoldott. A viking múzeumban külön kerekesszék-tartó várja a mozgássérülteket, és helyben igényelhető kerekes székek is vannak a múzeum előterében.

A Mosoly Alapítvány képviselőjeként én is tagja voltam a lelkes csapatnak, mely a Norvég Civil Támogatási Alap szervezésében október első hetében Oslóban töltött néhány napot, hogy ottani nonprofit szervezeteket látogasson, és társadalmi kezdeményezéseket tanulmányozzon. Bár személyes és szakmai kapcsolataim voltak már ottaniakkal, ez volt az első utam Norvégiába. Mint egy-egy új ország felfedezése előtt mindig, most is tele voltam kíváncsisággal, ugyanakkor mocorogtak bennem amolyan „persze, könnyű nekik ott a jóléti társadalmukban civilként dolgozni” típusú prekoncepciók is.

A helyszín a norvégiai Bygdöy-félsziget, az építészetileg kívül és belül is birodalmi léptékű, a németországi náci építmények hangulatát idéző Villa Grande. Épületkomplexum, melynek egykori és mostani funkciója példátlanul áll szemben egymással. Az intézmény 2006-ban nyitotta meg kapuit Vidkun Quisling, norvég náci kollaboráns oslói villájában. Az egykori, norvégiai zsidóellenes intézkedések központja ma a holokauszt és vallási kisebbségek tanulmányozásának szolgálatában áll, éles kontrasztban korábbi szerepével.

Meglátogattuk az Oslo közelében, festői környezetben elhelyezkedő intézményt a Frambut. Norvégia legnagyobb, ritka betegséggel elő személyeket ellátó intézménye nyolc hasonló kisebb intézménnyel osztozik a feladatokon. Az állandóan bővülő betegségek köre folyamatos kihívást jelent az ellátórendszer számára, ezért a rendszert igyekezték úgy alakítani, hogy a már ismert diagnózissal élők mellett, az ismeretlen diagnózisú kliensek is megfelelő ellátást kapjanak. Az egyik fontos alapelv, hogy a gyermekek és családjaik találkozzanak. A hasonló problémák és kihívások hasonlóan befolyásolják az életvitelt, ezért a családok szamara a legfontosabb a tapasztalatcsere.

A börtönökkel szemben számos elvárást támaszt a társadalom. Egyrészt legyenek kellően riasztó helyek, amelyek a törvények betartására ösztönzik az állampolgárokat, és kellő büntetést biztosítanak a bűnelkövetők részére. Másrészt zárják el az ártatlan lakosoktól a veszélyes bűnözőket. Ugyanakkor azonban paradox módon azt is elvárjuk a börtönöktől, hogy változtassák törvénytisztelő állampolgárokká a bűnelkövetőket, akik miután visszatérnek közénk, harmonikusan vegyenek részt a társadalmi együttélésben, ami korábban nem ment nekik. Tapasztalatok szerint a börtönök reintegrációs funkciója elég rosszul működik világszerte, hiszen a börtönöket elhagyók kétharmada később visszaesőként ismét rács mögé kerül. Mik lehetnek azok az eszközök, amelyek elősegíthetik, hogy a börtönök esélyt és ne csak stigmát tudjanak biztosítani az elítéltek számára.