Egymás mellett önfeledten mosolygó skandináv szőke, kínai és afrikai gyerekek nem egy kétséges hitelességű reklámforgatáson, vagy egy sokszínű iskola ünnepségén ropták együtt a táncot. A helyszín az oslói városháza előtt a hétvégén tízedik alkalommal megrendezett ERAS fesztivál, ahol egy pakisztáni művész koncertje közben nem átallotta felhívni a fesztiválozó gyerekeket a színpadra maga elé. Nálunk legfeljebb a 9-es buszon lehet hasonlóan színes, ám korántsem ilyen vidám és harmonikus közösséggel találkozni. Az önkormányzat által támogatott, és 25 civil szervezet által partnerségben megvalósított esemény is bizonyítja, hogy lehet egy város nyitott mindenki számára, és hogy a fiatalok és idősek egyaránt jobban megismerhetik, megkedvelhetik egymást, ha találnak közös ügyet, és nem csak zsúfolt buszokon sodródnak egymás mellé.
Bár Magyarország egyre inkább a fesztiválok országaként válik híressé, és számos kisebbség már saját, színvonalas kulturális eseményekkel bír – ami többé-kevésbé a többség tagjait is képes bevonzani – az eltérő kisebbségek közös partneri aktivitása, szórakozása nálunk mégsem jelenik meg. Vannak roma napok, van zsidó fesztivál, a nálunk sem elhanyagolható számú ázsiai kisebbség vagy akár a hagyományos hazai nemzetiségek azonban alig jelennek meg széles közönség számára látható helyen és módon. Az ERAS fesztivál a norvég főváros belvárosában, a jelentős átmenő forgalommal bíró Városháza téren számos embert elért és megmozgatott, aki pár órával korábban nem is tudta, hogy interkulturális pörgés részesévé fog válni, csak kinézett a kikötőbe, vásárolni vagy fagyizni indult. Ez az egyik fontos szempont: ne bújtassuk el a rendezvényeinket zárt terekbe, és olyan külvárosi negyedekbe, ahol csak azokat tudjuk elérni, akik egyébként is közel állnak hozzánk, vagy érdeklődnek a programjaink iránt.
A helyszínválasztás mellett szintén meghatározó, hogy nem egy központi megrendelés keretében megrendezett eseményről volt szó, és nem is egy – kérdéses módon kiválasztott szervezet vagy személy kérte fel a fellépőket. Hanem 25 egymástól nagyban eltérő korú, érdeklődésű és származású csoportot tömörítő szervezet partnerségben valósította meg a két napos programot. Nem volt közöttük egy főnök, aki eldönti, ki léphet fel és ki mennyi gázsit kap, mi az a stílus és irányvonal, ami megengedhető, hanem közösen alakították ki a program részleteit. Bár a civil szervezetek csoportjának mindig van egy vezetője, aki összefogja a közös munkát, azonban kínosan ügyelnek arra, hogy ez a személy évenként cserélődjön, és mindig másik közösségből kerüljön ki.
Minden közösség olyan zenét vagy táncot mutathatott be, amit maga választott. Az autentikus műfajoknak ugyanúgy helyük volt, mint a rock vagy diszkó vonalnak. A legtöbb közösség tagjai maguk léptek fel, ugyanakkor akadt olyan is, aki vendégművészt hívott. Loten Namling, tibeti művész a világ számos pontján fellépett már, de neki sem volt semmilyen sztár allűrje, és a sokak számára furcsának tűnő autentikus tibeti énekbeszédet is humorral hozta közelebb a hallgatósághoz, akik nagy része még soha nem hallott tibeti zenét: „Ez az ősi tibeti rap” – mondta, és néhány mozdulattal utánozta az amerikai feketék világhírű műfaját. Őt is ugyanúgy érdeklődve figyelték az afrikaiak, közel-keletiek, dél-amerikaiak, szlávok és skandinávok mint a klasszikus chilei táncot járó hatvanas párokat, vagy a gambiai asszonyokat.
Nem csak a fellépők és a civil szervezetek viszonyultak partnerként egymáshoz, függetlenül attól, hogy ki honnan jött, ki a „profi” és ki nem, de a közönség is aktív részese lehetett a napnak. Nem volt olyan műsorszám, amikor a gyerekek nem mehettek volna fel a színpadra, sőt többször meg is interjúvolta őket a műsorvezető, kikérve véleményüket az eseményről.
A fellépések mellett minden közösség saját pultjánál mutathatta be kultúrája értékeit, árusíthatta kézi készítésű tárgyait és ételeit. A szervezetek és közösségek tagjai így bevételhez is juthattak amellett, hogy jobban megismerhették egymást és megmutathatták a nagyvilágnak, hogy mi az, amit szeretnek, vagy, amire büszkék. A fesztivál nem csak a többséget hozta közelebb a bevándorló közösségek világához, hanem azokat is egymáshoz. Ugyanis tévedés lenne azt hinni, hogy csak a többség tagjainak lehetnek előítéletei, félelmei a kisebbségek iránt, sokszor a kisebbségek is ugyanolyan idegenkedve figyelik egymást. Főként akkor, ha a legjelentősebb interkulturális élményük az, hogy a 9-es buszon véletlenül egymás lábára lépnek.
