A kisgyerekeket nem érdekli, ki milyen csoporthoz tartozik. Kedves vagy, játszol velem, vagy nem? Ennyi. Aztán egy idő után eltanulják tőlünk felnőttektől, hogy az időseknek máshogy köszönjenek, hogy ne egyenek sok édességet, mert csúnya kövérek lesznek, és hogy a fogyatékos embereket nem szabad megbámulni az utcán. Szépen lassan beléjük neveljük előítéleteinket, és azt, hogy mit nem illik megkérdezni.

A legtöbb gyerek iskolás korában már végképp nem kerül olyan helyzetbe, hogy őszintén beszélgethessen fogyatékosokkal, melegekkel vagy éppen romákkal. Hall valamit róluk a tévében vagy a szüleitől, haverjaitól, esetleg az iskolában.

Valódi megismerés nélkül persze bárkiben kialakulhat félelem vagy undor. Ráadásul felvetődhet számos kérdés, amire sem a tanárnő, sem a haver, sem apa nem tud válaszolni. Ha a diákok nem találkozhatnak hús-vér emberekkel, akik történetesen fogyatékosok, melegek vagy romák, könnyen megacélosodhatnak bennük a sztereotípiák és előítéletek: a fogyatékosok szerencsétlen, tehetetlen emberek, akiket sajnálni kell; a romák lusta népség, akik nem akarnak tanulni; míg a melegek nagy többsége gyerekeket zaklat, így szóba sem szabad állni velük.

Ugyanakkor vannak civil önkéntesek, akik azt gondolják, fontos, hogy tabuk nélkül beszélgessünk egymással. Iskolákba látogatnak el, ahol elmesélik saját történeteiket, és nyitottan fogadnak bármilyen kérdést, vagy megjegyzést, ami személyesen rájuk, vagy a csoportjukra vonatkozik.

Nincs ugyanis olyan tankönyv, ami pótolhatná a személyes találkozást, beszélgetést: