Bár sokszor azt tapasztaljuk, hogy az életkorban, földrajzilag vagy társadalmi helyzetben egymástól távol állók alig értik egymást, eltérő értékek és megközelítések mentén közelítenek a világ dolgaihoz és egymáshoz, a generációs és egyéb szakadékok mégsem olyan rémisztőek, mint gondolnánk. Ha ugyanis nem csak elméleti előadásokat hallgathatunk a másikról, és nem csak kampányok segítik a megértést, hanem valós, pozitív találkozások, könnyen megtapasztalhatjuk, hogy a furcsa idegenekből barátságos ismerősök válhatnak. A Magosfa Alapítvány évek óta szervez találkozókat általános iskolás diákok és idős otthonok lakói között, amelyek során környezetbarát megoldások mellett egymást is jobban megismerhetik. A holland példa alapján elindult kezdeményezés módszereit az elmúlt időszakban sok civil, tanár és szociális gondozó is megismerhette.
Számos idősek otthonába érkeznek gyerekcsoportok, akik előadást mutatnak be, zenélnek vagy táncolnak a hajlott korú nézők számára, akik csendben és passzívan figyelhetik, milyen ügyesek ezek a mai fiatalok. Ugyanakkor valódi találkozásra, beszélgetésre ritkán van alkalmuk egymás számára idegen gyerekeknek és időseknek. Nem csoda tehát, ha számos előítélet alakul ki a két csoport tagjaiban: „Az idősek lassúak, rosszkedvűek, csak a múlttal foglalkoznak, és nem tudnak semmit arról, ami fontos a mai világban”. „A gyerekek felelőtlenek, felszínesek, nem ismerik és tisztelik a múltat, és a jelen kor virtualitásának rabságában élnek.” Az ezekhez hasonló sztereotípiák azonban könnyen megváltozhatnak, ha megismerkedhetünk egy idős emberrel, aki történetesen vidám, egy gyerekkel, aki igenis odafigyel a másik emberre, ha megértjük, hogy a múltnak ugyanúgy vannak fontos értékei, amiket érdemes megőrizni, mint ahogy a jelenkori újításokat is fontos lehet befogadni. A találkozás hatékonyságát az is erősítheti, ha nem direkt azért hozzuk csak össze a két eltérő csoportot, hogy megismerjék, megkedveljék egymást – ez ugyanis könnyen az ellenkező irányban sülhet el.
A Magosfa foglalkozásain azonban mindig valamilyen életmóddal, fenntarthatósággal kapcsolatos téma megvitatása, illetve új ismeretek elsajátítása céljából ültetik közös asztalokhoz a diákokat és a nyugdíjasokat. Az időseknek sem kell némán hallgatniuk a gyerekek bemutatóját, és a gyerekeknek sem kell egy-egy idős élettörténetét, tapasztalatait csöndben befogadniuk. A csoportokat ugyanis 4-6 fős asztaltársaságokra osztják, amelyekben gyerekek és idősek egyaránt részt vesznek. A foglalkozás témája mentén minden résztvevő megoszthatja társaival saját ismereteit, tapasztalatait és visszajelzést adhat a másik számára. Annak érdekében, hogy minden résztvevő komfortosan érezze magát ebben a helyzetben, arra is figyelnek, hogy a kis társaságokban legalább két-két gyerek és idős is részt vegyen, akik már jól ismerik egymást. A beszélgetés általában könnyen beindul bármely közös téma mentén. Egy alkalommal egy idős néni elmesélte, hogy kislány korában hazafelé az iskolából hogy korcsolyáztak a Rába befagyott holtágán, és hogy ment szét ettől a cipője. Ahogy erről beszélt, gyermeki huncutság jelent meg az arcán, ezáltal a gyerekek is érezhették, nem is annyira más ez a néni, mint ők. „Jó látni, ahogy sápadt, komor idős emberek feloldódnak, szinte megfiatalodnak.” – osztotta meg élményét Sólyom Barbara, az alapítvány munkatársa.
Ugyanakkor nem csak a gyerekek jelenléte hat pozitívan az idősekre a beszélgetések során, hanem ez fordítva is igaz. A csoportos beszélgetés során a gyerekek is sokszor empatikusan lépnek fel az idősek felé. Egy csoportban, például, ahol egy néni nagyothalló volt – az egyik kislány magától szegődött tolmácsául, és az asztalnál elhangzott mondatokat a füléhez hajolva mindig hangosan elismételte. Természetesen a találkozások sikeressége nagyban függ a gyerekekkel foglalkozó pedagógusoktól és az idősek gondozóitól, akik az alapítvány munkatársaival közösen készítik fel őket ezekre a találkozásokra. Ugyanakkor a beszélgetés közben feloldódó résztvevők sokszor olyan egyszerű őszinteséggel és nyitottsággal tudnak egymáshoz fordulni, amit önmagában egyetlen elméleti felkészítéssel sem lehetne elérni.
A másik megismerése mellett a foglalkozások során az egymástól kapott információk is nagyon fontosak. Sokszor olyan módszereket osztanak meg az idősek a gyerekekkel, amelyekről ők máshonnan aligha kaphatnának hiteles információkat. Egy alkalommal – amikor a mosásról volt szó – egy 90 éves néni például részletesen elmesélte, az ő nagyanyja hogyan mosott. Így egy 19. századi módszert ismerhettek meg a 21. században született gyerekek.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a mosáshoz hasonló témák nem biztos, hogy az idősebb férfiak számára is érdekesek lehetnek, fontos megemlíteni, hogy ezen a foglalkozáson egy bácsi, aki valamikor szabó volt, a teljes csoportnak elmondta, hogyan is kell mosni. A találkozók során ugyanis az asztaltársaságokon belül mindenkinek van lehetősége megosztani tapasztalatait, meglátásait, és ha valaki igényt érez rá, az egész csoportnak is beszélhet. Ez azért jó, mert így mindenki részt tud venni a kommunikációban, de csak az nyilatkozik meg hangosabban, mindenki számára, aki erre valóban késztetést érez.
Az ismeretek egy részét a résztvevők egymástól szerzik meg, ugyanakkor a foglalkozásvezetők mindig készülnek olyan információkkal és gyakorlati tudnivalókkal, amelyek a két generáció tagjai számára egyaránt újdonságot jelentenek. Ezeket és a foglalkozások témáját is legtöbbször a felmerülő igények alapján határozzák meg. A közelmúltban, például, az egyik idősek otthona jelezte, hogy a párizsi klímacsúcs kapcsán az idősek érdeklődni kezdtek a téma iránt, így itt a klímaváltozást feldolgozó foglalkozást szeretnének kérni.
A beszélgetés és tanulás mellett a találkozókon az is kiemelt jelentőségű, hogy a résztvevők közösen hozzanak létre valami. A farsanghoz kapcsolódó alkalom során, például minden asztaltársaság egy-egy jelmezt készített el, amit a végén az egyikük felpróbált és bemutatott a többieknek. A közös alkotás és sikerélmény ugyanis mind a csoportok közötti kapcsolat erősítése, mind a megszerzett tudás gyakorlati elmélyítése szempontjából fontos.
Az alapítvány tapasztalata szerint a folyamat a foglalkozások végén sem ér véget. Volt már olyan idős néni, aki egy következő alkalommal ajándékot készített egy előző alkalommal megismert kislánynak. A kötődés és a hosszabb távú együttműködések kialakítása is fontos cél. Jelenlegi projektjüknek köszönhetően már sok más iskola, szervezet és idős otthon is alkalmazni tudja a módszert. Vannak olyan diákcsoportok, akik visszajárnak idősekhez, hogy velük együtt folytathassák a megkezdett tanulást, ismerkedést és közös alkotást. Pedagógusoknak és idősek otthona munkatársainak is tartanak képzéseket, valamint a foglalkozásokat megelőzően nyitott fórumokat civileknek és más érdeklődőknek, akik az elmélet után a gyakorlatban is megfigyelhetnek egy-egy foglalkozást. „Fontos, hogy másoknak is továbbadjuk a staféta botot, mivel mi magunk nem juthatunk el az ország összes iskolájába és idősek otthonába.” - véli Sólyom Barbara.
Az elmúlt hónapok tapasztalatai azt is bizonyították, hogy a módszer nem csupán felső tagozatos diákokkal működik – akikkel eddig ők főként dolgoztak. Ugyanis náluk fiatalabb és idősebb diákokkal, sőt enyhén értelmi fogyatékos gyerekekkel is megvalósultak sikeres foglalkozások különböző kezdeményezés szervezésében Ha ugyanis lehetőséget kapunk arra, hogy beszélgessünk a másikkal, és az adott helyzetben fontosnak érezhetjük magunkat – akár tapasztalataink megosztása, akár a másik csoport tagjai felé tanúsított kedves gesztus, vagy közös alkotás létrehozása által – akkor mindannyian tudunk nyitni és együttműködést kezdeményezni első látásra távolinak és idegennek tűnő emberek felé. 60-70 év ugyanis nem leküzdhetetlen távolság.
